Mi van a padlizsán belsejében?

Jelentem, a beadandó dolgozatomat a konyhákról megírtam, sőt mi több, ma le is adtam (vagy beadtam, ha már egyszer ez a neve). Arról nem is beszélve, hogy a szóbelim is remekül sikerült, már ami a Kádár-korszak kultúrpolitikáját illeti - igen, ez itt a reklám helye, hogy elhiggyétek, nem a sparheltet támasztom egész nap, hanem élem az egyetemisták utálatos januárját, ami mindenki számára egyet jelent a nagybetűs vizsgaidőszakkal. Jelentem 3T-vel is kezdünk összemelegedni, najó, leginkább csak ő, de jól is van ez így. Elégedetten konstatáltam, hogy sokak érdeklődését felkeltette a kis komisz jószág, illetve újra előkerültek érvek a gázzal való sütés mellett és ellen egyaránt (legalábbis a facebook-hozzászólások ezt mutatják). 

Nos, a hivatalos álláspont szerint - mely hivatalos álláspont maga Stahl Judit - a legideálisabb tűzhely az, amelyen főzni gázzal, sütni viszont villannyal lehet. Most belekezdhetnék egy kisebb anekdotacsokorba: kezdhetném rögtön anyámmal, aki maga gáztűzhelyen tanult meg főzni, aztán a technika előrehaladtával és a lakásunk egykori felújításával ő is megtapasztalta, milyen kínkeserves dolog megfőzni a tyúkhúslevest a villanytűzhely vörösen világító korongjain. Mert a levesnek gyöngyöznie kell, ez a titka, az meg csak kéken izzó gázlánggal kivitelezhető - de ne ijedjen meg senki, isteni leves kerül minden vasárnap délben az asztalunkra így is. Gondolom, Stahl nincs egyedül a véleményével, és minden gyakorlott háziasszony hevesen bólogat, mikor is az ideális gáz-villany kombinációról beszélgetünk. Akik kevésbé gyakorlottak, de majd azok lesznek, nekik elárulom, azért ez a legideálisabb, mert a sütéshez általában egyenletes hőmérsékletre van szükség (ezért a villany), ám főzéskor jobb, ha mi irányítunk (ezért a gáz). A mi kis Karancsunk (vagy nevezzem inkább Karcsinak?) tehát korántsem tökéletes, mint azt a korábbi (bal)esetek is mutatják, de ettől még nem kell őt örökre száműznöm a konyhából. A töltött padlizsán például egészen finom lett.

Kezdjük azzal, hogy nem is ettem még annak előtte padlizsánt. Csak találgatni tudtam milyen lehet az íze, mindig is jobban érdekelt a külcsín, mint a belbecs. Aztán, hogy ráakadtam a Stahl-könyvben erre a töltött padlizsán receptre, tudtam, hogy ennek itt most vége van, kegyetlenül ki kell beleznem szegény párákat. A belezést nem is érzem olyan durva kifejezésnek, mert visszagondolva valóban eléggé undorító volt az élveboncolás. De mivel kajáról nem beszélünk undorral (najó, csak igen kivételes esetekben), ezért annyit mondhatok: a padlizsán belseje olyan, mintha apró, szeplős polipok laknának benne. Legalábbis a sültekben, bizonyosan. Mit mondjak, ez nem volt szép látvány, de miután túltettem magam azon, hogy polipbébiket kapargatok ki kettévágott padlizsánok belsejéből, a töltelék tulajdonképpen el is készült. Én ugyan, a recepttel ellentétben nem borjúhúst használtam, hanem darált sertéscombot, és azzal is nagyon finom lett (korábban bizonyára vásároltam volna borjút, de a rosszul sikerült thai sült banán óta tudom, nem kell mindig az eredeti recepthez ragaszkodni - ettől persze, még semmiféle kísérletező hajlam nem alakult ki bennem, csupán kevés a lóvé, és a kókuszlisztért sem jelentkezett senki azóta).

A töltelék egyébként egyszerű: a fonnyasztott vöröshagymára és a fokhagymára rádobjuk a húst, ezután sózunk, borsozunk, oregánóból egy evőkanálla mehet rá, fahéjból csak egy kávéskanál, pici cukor, a végén pedig a hámozottparadicsom-konzerv. A megpirított, megsült padlizsánok belsejét azért kell kikapargatni, hogy egyrészt, tudjuk hová rakni a tölteléket magát, másrészt a húsos töltelékbe is kerül a padlizsánok húsából. Tudom, sokszor béna, hogy mennyire lelkes tudok lenni egy-egy hétköznapi alapanyag kapcsán, node a hámozottparadicsom-konzerv nagy találmány. Az elszántak, gondolom a magukéra esküsznek, ha lehet olyat egyáltalán, de én azért mégis díjazom az élelmiszeripar leleményességét (a paradicsomhámozás nem egy leányálom, legalábbis nagy tételben). A töltött padlizsánokat, mielőtt visszatennénk a sütőbe (ja, merthogy kb. ezzel kell kezdeni: a félbevágott padlizsánokat vágott oldalukkal lefelé egy serpenyőbe elő kell pirítani, utána vágott oldalukkal felfelé pedig be kell rakni a sütőbe), szóval, mielőtt az összeállított kis padlizsánjaink bekerülnének, nyakon kell őket önteni tejszín-tojássárgája-tejföl keverékével. Ezt csak úgy önmagában is elkortyolgatnám, szomorúbb napjaimon.

Tapasztalat: nem kell megijedni attól, ha a padlizsán túl puha, mikor kikaparjuk a belsejét. Végtére is azért van, hogy könnyebben lehessen vele dolgozni, persze, így is macerás, nekem legalábbis az volt: a padlizsán levet eresztett, és maga a héj is puha lett, és féltem, hogy majd kifolyik belőle a töltelék. Jobb, ha puha a padlizsán, és inkább folyjon ki kicsit az a fránya töltelék, mert csak úgy tudjuk az egész padlizsánt betolni az arcunkba, ha nem kell megküzdenünk a kemény héj elrágcsálásával. Persze, lehet, hogy ez valakinek bejön. Laci mondjuk az utolsó falatig eltüntette. De lehet, hogy csak éhes volt.

(Ne gondoljátok, hogy átvertelek benneteket. Mert igen, a szemfülesek és a hű olvasók emlékezhetnek rá, hogy az előző bejegyzés végén látható képen bizony semmi nyoma padlizsánnak. Ez így is van. Legközelebb tényleg arról a bizonyos szendvicsről lesz szó, és bátran mondhatom, már van benne gyakorlatom - és igen, szendvics lévén ne gondoljatok bonyolult eljárási folyamatra, mégis más lesz, mint a többi.)

3T a konyhában, avagy: tűrt, tiltott, támogatott kicsit másképp

Beadandó dolgozatot írnék épp a konyhákról, ha nem kezdtem volna el főzni. Sütni pontosabban. Ma esti témánk: Sacher muffin. Én Bécsben tényleg nem a szecessziós épületeket meg az Albertinát szeretem legjobban, hanem a Sacher tortát, mit schlagsahne, ja, gut. Nagy valószínűséggel Bécs bármely kávézójában és cukrászdájában jobb Sachert eszek, mint idehaza bárhol. És igenis kell hozzá tejszínhab, de nem az az édes, cukrozottféle, amit odahaz készít Apám a szifonban, nem. A bécsi Aida cukrászdában (több is van belőle a városban) a tejszínhab semleges ízű inkább, semmi köze ahhoz a tejszínhabhoz, amit kislánykoromban kanalaztam, mert megkértem Apámat, hogy nyomja már ki az egészet abba a műanyag tálba, én meg betoltam szépen. De szaladjunk csak vissza az elejére.

Ez már a második nekifutásom. Ugyanis tavaly, épp Szilveszter este úgy gondoltam, gyerekjáték lesz sütni egy muffint, azt minden béna meg tudja csinálni (egyébként épp mostanság tört rám valami fura kisebbrendűségi érzés a konyhai feladatokkal kapcsolatban). Lelkes is voltam, először süthetek a Stahl-féle muffinos receptkönyvből (köszönet érte Laci Jézuskájának), és épp Sachert, amit imádok. Nem is a recepttel volt a baj, a sütővel. Ó, igen, korábban panaszkodtam, hogy nincsen kézi mixerem, se konyhai mérlegem, hát lett mind a kettő (köszönet illeti Mamikát és Laci szüleit), ennyivel kevesebb a rizikófaktorok száma, csak nem rontom el.

Persze, elrontottam. Najó, nem én, hanem a sütő. Amit csak nagyon jó szándékkal neveznék gáztűzhelynek. Ebben az új lakásban még nem ismertem ki a sütőt, és úgy érzem, emiatt a rosszul sikerült muffin miatt egy darabig nem is leszünk puszipajtások, egy darabig legalábbis. Úgyhogy nem is neveztem el a sütőt, pedig minden háztartási eszközt egyből elnevezek, de valahogy éreztem, hogy ezzel a Karancs 3T-vel még bajok lesznek. Nem ismerős a név? Semmi baj. Nagy valószínűséggel elég régi motoros lehet, ugyanis nincsenek rajta fokok. Nekem, mint villanysütőhöz szokott málészájúnak ez igencsak meglepő, igaz, a Széheren már megbarátkoztam a gázsütő mind a nyolc fokozatával, de ez a 3T valami teljesen más. Azt mondja: "Előmelegítjük a sütőt 175 fokra ( gázsütőn 4-es fokozat)..." - hm. Hát, itt egy darab szám nem szerepel a tekerőgombok alatt, helyette ki vagyok segítve egy kis láng és egy nagy láng jellel. Danke schön.

Röviden tehát: odaégettem a muffint. Pedig isteni finom volt, még mielőtt megsült volna. És rájöttem, hogy imádom a házi baracklekvárt. Szóval, az év utolsó napját sikerült megkoronázni egy teljes adag koromfekete muffinnal. Laci persze, próbálta menteni a menthetetlent, mondván: a közepe egész jó. Úgyhogy megkértem, hogy tüntesse el a szemem elől mind a 12-t, és vigye is ki a kukát, mert alig férnek már el benne.

A képek, amiket láttok, és ahol lila pulcsiban nyomom az ipart, na azok még tavalyi felvételek, a csinos kis csokitetejű muffinok viszont már a mai nap termései. BUÉK 2013. A Sacher torta egyébként, ha érdekelne valakit eredetileg Eduard Sacher gyermeke, aki Metternich kancellár egyik lányának a születésnapjára készítette el az első kleine Sacher-t, sehr gut mein Freund (azt hiszem, ennyi elég is a német tudásom megcsillogtatásából). No, nem én vagyok ennyire tájékozott, ezt is a Stahltól tudom, mert nem árt, ha a receptet megelőzően van egy kis kultúrtörténet is, ugyebár.

A csoki kellően megdermedt a muffinok tetején, Laci szerint az íze mámorítóan csoki és krémes. Vagy foghozragadós, na ez már sokkal emberibb. De persze, az eredeti Sacher a legtutibb, szóval postázzon egyet valaki, vagy legalább egy vonatjegyet Bécsbe, megköszönném.

Persze, nem bírtam leállni. Ezért utálok idehaza beadandókat írni, hiszen ismerem már magam: mindenfélébe belekezdek, berakok egy mosást, kiteregetek, fürdőszobát takarítok, pedig szeretem ezt a konyha témát, nagyon is. Csak úgy látszik, most jobban leköt a kísérletezgetés, meg az a két Stahl, amit kaptam Lacitól. Úgyhogy az édes mellé elkezdtem csinálni valami sósat is, legalábbis előkészültem a holnapra. Elöljáróban itt egy kép:

Szóval: morgen.
Tschüss.

Egy rosszul sikerült kókuszos sült banán mellé

Pedig én tényleg mindent megtettem, hogy sikerüljön. Aztán persze, elkezdtem hibáztatni a Stahl Juditot, hogy miért nem lett olyan az én sült banánom, mint az övé. Az ott az újságban olyan, hogy legszívesebben beleharapnék, olyan jó bundás, az enyém meg valahogy összeszottyadt. Mintha lufivá változott volna a banán, mikor a forró olajban elkezdtem sütni. Egészen fura lett a halmazállapota. Szóval, lehet találgatni, hol rontottam el, talán a banán volt túl puha, vagy már a massza, ami sűrűbb kellett volna, hogy legyen a palacsintánál, mégsem volt elég sűrű, vagy egész egyszerűen mondjak le a thai kaják készítéséről, rögtön az első alkalommal.

Jobbára azért kezdtem el ezt a sült banánt csinálni, mert sütit sütni egyelőre nem tudok, nincsen kézi mixerem, én meg anélkül félkarú óriás vagyok. Ja, igen, ebben az új konyhában is szívinfarktust kapna Julia Child, pedig egy fokkal jobb, mint az előző, egész jók ezek a főzőedények (legalább nem zománc). Persze, a főzés, sütés helyett is csinálhatnék valami mást, de megint beszippantott a Julie és Julia, mindig beszippant, pláne most, hogy a konyhapolcra felpakoltam a szakácskönyveket és főzőmagazinokat.

Most, hogy ilyen szar lett a banán, kétszer meggondolom, mennyi pénzt vagyok hajlandó kiadni méregdrága alapanyagokért (esetleg, ha valakinek szüksége lenne egy kis rizslisztre vagy kókuszlisztre, sikítson, adok). Meg különben is, utálom a banánt.

Francia kulinária

Kovászos uborkalevesről olvasok Lacinak, mindketten fanyalgunk, Anya szerint nem lehet az olyan rossz. Az újság, amiből felolvasok, valami mellékletféle vagy különkiadás, az autó hátsó ülésén találtuk, és az ötven legjobb magyar étteremről írnak benne. Én persze, egyikre sem vagyok különösebben kíváncsi, csak jólesik itt ülni a vakító napfényben, pulóverben, a karosszékeket idehoztuk a fűre. Úgy ülünk Lacival egymás mellett, mint két nyugdíjas: papika és mamika kijöttek a napra melegedni kicsit. Az újságnak hála, kiderül, hogyan kell helyesen írni azt, hogy sous chef (így, azt hiszem), és szerepel mellette a pontos munkaköri leírás is, amiből kiderül, hogy Apám talán mégsem sous chef, hanem mondjuk a konyha cukrásza, vagy esetleg az, aki a szószokért felel (ezeknek is ott volt a francia megfelelőjük, amit természetesen mostanra elfelejtettem). De lehet, hogy Apám plangeur (miért erőlködök ezekkel a kifejezésekkel, ha nem is tudok rendesen franciául), vagyis a mosogató, ami talán nem tartozik a top konyhai melók közé, mégis ez tűnik leginkább testhezállónak. 

Te is tudnál ilyeneket írni, mondja Laci, miután befejeztem az egyik étteremről szóló kritika felolvasását. Ki sem nyitja a szemeit, úgy intézi hozzám ezt az egyszerű mondatot, mintha csak valamiféle tényszerű megállapítás hangzott volna el. Hízelgő, persze, és rögtön kattogni kezd az agyam, hogy hogyan is írnék meg én egy ilyet. Na igen, hasonló teljesítményre én is képes lennék, mint azok, akik az oldalakat írták, már ami a nyelvhelyességet meg az íráskészséget illeti (azt hiszem, ezzel sosem volt baj). Én azonban nem vagyok járatos az éttermi berkekben (eddig még azt sem tudtam helyesen leírni, hogy sous chef, és a fogalmat magát is egy animációs filmben hallottam először, amiben egy patkánynak sikerült meglepnie a legnagyobb ételkritikust egy francia lecsó recepttel). Én a nagymamám lencsefőzelékén és töltött káposztáján szocializálódtam, anyám kellően elkényeztetett minket, így lettem válogatós annak ellenére, hogy gyerekkoromban én őriztem a tüzet a katlan alatt, amiben a disznózsír főtt. És utálom a halat, a belsőségeket, itt meg állandóan borjúmirigyekről írnak, és még soha nem ettem igazi francia ételt, csak olvastam róla oldalakon keresztül, Julia Child tolmácsolásában.

Nem elvetendő azonban ez az egész kaja téma, tekintve hogy rövid blogos pályafutásom során már másodszor merül fel valami ehető, szóval még azt sem tartom kizártnak, hogy szentelek majd pár tematikus bejegyzést a gasztronómia oltárán. Mindenesetre a blog után csak a még divatosabb gasztroblog idegesít igazán, úgyhogy ne is álmodjatok róla. Meg különben is: ne írjon gasztroblogot az, aki még nem vágott le egy csirkét.  

Az pedig már csak hab a tortán, hogy Lacitól a szakácskönyvet kaptam: Francia konyha lépésről lépésre. Mert ilyenkor azt képzelem, hogy én is tudok főzni (franciául):

 

Líra

Ez a bejegyzés nem mai bejegyzés, pontosabban egy olyan bejegyzés, ami a tegnapról szól, a napról, amikor papíron, naptárban ősz van már, de még közelinek érzed a nyarat, még azt gondolod, van menekvés. Az egésznapos esők és kellemetlen pocsolyák, bosszantó, hideg szelek szinte elképzelhetetlennek tűnnek, valójában azt hiszed, nincsenek is. Mert még itt ez a nap, amit mindegy minek neveznek, keddnek vagy szerdának, mert valahol az időn kívül rekedt, s vele együtt te is, csak ez a csésze tejeskávé van itt az asztalon, pontosabban csak a forró tej tejhabbal egy pöttyös bögrében, a presszót azt mindjárt beleöntöm, csak szépen, ügyesen, nehogy melléfolyjon, nem folyik.

És a cukorszóró, ilyet még nem láttam, és hirtelen annyira elkezd érdekelni, hogy majdnem túlcukrozom a tejet is, a kávét is, nézem, ahogy a vastag tejhab megadja magát a mázsás cukornak. Szerencsére ez a nap túlságosan időn kívüli ahhoz, hogy egy túlcukrozott tejeskávéval el lehessen rontani.

Egy eszpresszó teraszán ülök, szandál van a lábamon, várok valakit, nézem a szomszéd házat. Unalmas bérház, ilyenek nőttek mindenfelé ebben a városban, az időn kívüliség azonban még ezeket a homlokzatokat is megszépíti, mert innen pont azt az erkélyt látom, amelyet két atlaszszerű figura fog közre, s amelyekre az erkély zöld dzsungele nyomul.

Fúj egy picit a szél, folyton igazgatnom kell a hajam, várok valakit, kicsit kitekeredem a székben, a nyakamat nyújtogatom. Érzem, lassan a végéhez közeledik ez az időn kívüli állapot, nem tudok mit tenni, de nem esem kétségbe. Az idő múlik, akire várok, előbb vagy utóbb megérkezik, a mobilom már négy óra tizenkét percet mutat, kénytelen vagyok hinni neki. Végülis nem neheztelhetek az időre, hogy telik, helyette szép lassan, így egymagamban ücsörögve elbúcsúzom a nyártól, a kerthelyiségektől, a rozéfröccsöktől, mint aki egy haldokló ágya mellett ül, de nem szomorú, csak attól fél, mennyi idő fog eltelni, míg újra látják egymást, azt senki sem tudhatja.

A nyár nekem egy kedves ismerős, aki már most hiányzik, pedig tegnap még itt volt, aztán lelépett hirtelen, reggelre nem volt sehol. Odakinn zuhog az eső. Előveszem a barna bakancsom, leakasztom a fogasról a kabátom, még a tisztítóba se tudtam elvinni. Most már mindig ez lesz.   

Nem mindennap fogannak meg világmegváltó gondolatok az ember fejében. Ma például egyáltalán nem sétáltam, vagy csak egy egészen rövid távon, le a boltig, azt is délután fél háromkor. Na, persze az, hogy nem sétáltam, nem jelenti azt, hogy nem gondolkodtam (merthogy nálam tulajdonképpen, rájöttem, a séta és a gondolkodás egyet jelent). Dehogynem. Épp azon, hogy felírtam-e mindent a bevásárlólistára. Na, igen, részben ezért gondolom azt, hogy a blogolás önmagában felesleges időpocsékolás, mert hát ki kíváncsi arra, hogy mi volt épp az aznapi menü, például. A kíváncsibbaknak elárulom: sültkrumpli és csirkemell bő olajban kisütve, hozzá saláta, csak hogy valamelyest kompenzáljuk az ízletes, ám olajban tocsogó falatokat egy nagy tál összeaprított egészséggel. És, igen, csodák csodájára megint sikerült a palacsinta, már-már attól rettegek, hogy egy reggel arra ébredek, elfelejtem az egészet, és még Stahl Judit tutijó palacsintasütője sem segít rajtam. Egy ilyen kicsi konyhában talán még ő sem lenne képes összerittyenteni egy vasárnapi ebédet: se márkás háztartási gépek, se kamerák nincsenek a konyhánkban, éppen csak annyi, amennyi a túléléshez kell. Az egyetlen műanyag tálunkat arra használtam, hogy bekeverjem a palacsintatésztát, így a salátát is zománcozott lábosban vagy jénaiban kellett volna összeállítania Lacinak, ha nem találok a szekrény legeldugottabb zugában egy másik műanyag tálat, amit, amióta ebben a házban lakom, most láttam először. Stahl Judit mellett valószínűleg maga Julia Child is szívinfarktust kapna a konyhánk fel-nem-szereltsége láttán.

Szóval, a világmegváltó gondolatok helyett én ma összeütöttem egy finom kis vacsorát, és Laci a photoshop nagymestere cím megszerzése után a zöldségaprítás nagymestere címet is kiérdemelte. Nyilván anyámtól örököltem ezt is: imád főzni, és tud is, bár nem egy ínyenc, nagyon nehezen veszi rá magát arra, hogy új recepteket próbáljon ki, amivel nincs is baj, hiszen épp elég receptje vált be ahhoz, hogy még a fodrásza is világklasszisként emlegesse anyám cuppogós csülök- és körömpörköltjét. Stahl Judit és Julia Child után (pontosabban előttük) anyámnak tartozom köszönettel, amiért megszerettette velem a főzést. Bár érdekes módon palacsintát sütni apámtól tanultam, ahogy gombot varrni is, és vele szoktunk mindig pudingot meg tejbedarát főzni (vagy ahogy mifelénk mondják: darakását). Néha azt gondolom, apámból kiváló szuséf válhatna. Mondjuk anyám mellett az is. (Elnézést a szuséf barbár használatáért, de sajnos, fogalmam sincs, hogy kell leírni, még a Lecsó című rajzfilmből tanultam.)

Úgyhogy elnézést, ma elmarad a világmegváltás, de van még a hűtőben kaja, és elég sok maradt a lekváros meg nutellás palacsintából is. Ha majd lesz egy csodaszép tágas konyhám, meg lesz egy Kitchen Aid robotgépem, és végigtanulmányoztam Childtól A francia konyha iskoláját, na majd akkor írok egy terjedelmes beszámolót arról, milyen íze is van a hamisítatlan boeuf bourguignon-nak (ezt kidobta a gugli, azért tudtam). Van, hogy az ember szimplán csak éhes.

Akiknek mégis van tágas, csodaszép konyhájuk, vagy legalábbis bátrabban, mint én, azok sült krumpli és csirkefalatkák helyett készítsék el ezt:
 

Tényleg nagyon szép lett, mondom Lacinak, de most már menjünk aludni. Végülis neki köszönhetem, hogy van ez a blog, én nem értek a gépekhez, ő viszont órákig el tud pepecselni a megfelelő háttér kiválasztásával, és még arra is vállalkozott, hogy a kézírásomhoz hasonló betűtípust megkeresse, több-kevesebb sikerrel. Az én betűim szépek ugyan, de olvashatatlanok: kicsi kerek betűk, apró hurkok, az "n"-jeim és az "u"-im könnyűszerrel összetéveszthetők. Pedig azt hittem, hogy az osztálytársaimmal van baj, amikor a középiskolában elkérték tőlem a füzeteimet, hogy lemásolhassák a hiányzó tananyagot, és azt mondták: gyönyörűen írok, csak épp teljesen olvashatatlan. 

Laci, aki a photoshop nagymestere egyből meg akarta forgatni a levelet a két lábfejem között, de nem engedtem neki. Ki nem állhatom a tökéletességet, nekem úgy tetszik az a levél, ahogy van, ahogy akkor lefényképeztem, hirtelen felindulásból, mert megtetszett. Szőlőlevélre hasonlít, azt hiszem. Van egyébként ennek a képnek egy párja is, amin már két pár lábfej van, a Lacié meg az enyém, talán az is felkerül majd egy későbbi bejegyzés során (Laci, lehet képet is berakni egyes írások fölé/alá, ha azt szeretném?). Tagadhatatlan azonban, hogy mindenki egyedül áll a világban, önmagában, még ha nagyon szeret is valakit és szereti őt az a valaki. Én szerencsés vagyok, de sokáig tényleg mindig csak egy pár lábfejet fényképeztem, hogy bizonyítsam, jártam ott, ahol, és jobban érdekelt, a talaj, amin állok a körülöttem nyüzsgő turistacsoportoknál vagy a tükörsima vízfelületnél. 

Ez a két lábfej arra kell emlékeztessen, hogy mikor a várost járom, nézem a kirakatokat, nézem a magas házakat (azokat mindig jól meg kell nézni, mert az ember sokszor úgy él le egy egész életet, hogy csak az utcafrontra nyíló fodrászszalont, a postát, a pékséget meg a kulcsmásolót jegyzi meg, de az ég felé növő falakat, amik mögött mások élnek, felhúzzák a redőnyöket és megöntözik a muskátlikat az ablakban, azok a fejünk felett történnek, és mi mindig csak arra figyelünk, hogy orra nem bukjunk, és különben is el kell érni a következő villamost). Na, igen, ezeket a fránya zárójeleket valahogy képtelen vagyok levetkőzni, bizonyára ennek tudható be, hogy képtelen lennék regényt írni, és ezért irigylem nagyon azokat, akik képesek rá, és ott mosolyognak a borítófülön. Szóval, mikor nézem a magas házakat, nézem az embereket, akik körülöttem mozognak, sietnek, futólépésben beszélgetnek egymással, kapualjban cigarettáznak vagy padon ücsörögnek, mindig én vagyok ott, és senki más, és ez lehet, hogy betegesen egyszerűen hangzik, és hosszas filozófiai értekezést írtak belőle mások: én vagyok ott, gyűjtöm össze magamban a világot (ami egyszer ilyen, másszor olyan, vagy egyszerre ilyen is, olyan is), gyűjtögetem magamban az embereket, akiket nem ismerek, magamba, akit ugyanúgy meg kellett szoknom, mint másokat, s figyelem minden nap, mi történik vele.

Régebben emlékszem, egy olyan masináról fantáziáltam, ami közvetlen összeköttetésben áll az aggyal, és papírra veti az összes gondolatainkat. Valószínűleg a lustaság és a gyávaság miatt volt az egész, hogy megírja helyettem valaki (vagyis végül is én magam), mindazt, amit én nem tudtam, vagy csak nem mertem.

Szóval, hogy ez a két lábfej arra kell emlékeztessen, hogy sétálok, rakom egyik lábamat a másik után, nézem az embereket, nézek minden mást, ami nem én vagyok, és közben gondolkodom. És hogy ezt mind le kell majd írnom. Mert ha nem veszem elő a fényképezőgépet, nem hajtom le a fejem, nem nyomom meg az exponáló gombot, akkor ez a kép nem létezik, és soha nem is létezett: se a betonkocka, se a levél rajta, se az én bakancsos lábaim.

Köszönet Ruska Lacinak, aki mindig buzdít, lelkesít (és nem mellesleg ezt a blogot is megcsinálta nekem, hogy olyan legyen, mint én), és még nem is tudja, milyen terhet vett a nyakába: hogy folyamatosan emlékeztetnie kell arra, hogy ott van a nyakamban a fényképezőgép, csak le kell nyomnom a gombot.