novellák

Gerberák

Ez a nő? Ilyenkor? Még tizenegy sincs.

A nagyanyja cukros. Neki szokta vinni az ebédet. Virágot is vesz mellé. Gerberát. Általában. Egy pirosat, egy narancsot, meg egy sárgát. Kéri, hogy vágjam rövidebbre a szárakat. Március óta.

Az otthonban nincs normális váza. Pedig a mama úgy szerette. Volt neki egy szép kristály. Egy Ajkai. A Pomogács néni emelte el a folyosó végéről. Virágostul vitte, persze. Rögtön másnap. Még egészen frissek voltak. Szegény nagyi. Véletlenségből átbotorkált hozzá sósborszeszért. Akkor vette észre. Az meg előadott valami mesét az unokájáról. Az hozta, a Fricike. Épp tegnap. Vázástul. (Na, persze.) A Fricike. Aki egyébként huszonhárom éve halott. Elvitte a gégerák. Szegény mamika meg el is hitte.

Ezt még a múltkor mesélte. Diétás piskótát vitt neki. Azt mondta, legközelebb süt nekem is. De rendeset. Annak azért jobb az íze. Megkapta a gerberáit ingyen. Rövid szárakkal.

Most meg miért nem jön be?

Nézelődik. Minek?

Megunta a gerberákat? Vagy a nagyi unta meg? Biztos valami cserepeset szeretne inkább. Mondjuk, azokkal több gond van. Öntözni, meg minden. De a begóniák most szépek. A hortenzia elég csúnyácska.

Nincs nála ételhordó.

Most a hülye szélforgókat nézegeti. Azokat csak kisgyerekes anyukák szokták. Leköti őket. A lurkókat. Két percig. Aztán jön a hiszti. Arra meg a majdmáskor meg a mostnemlehet. Folyton ez van.

Mégiscsak gerbera lesz. Látom én rajta. Ha eddig nem tudott dönteni, ezek után se fog. Odakinn amúgy is csak koszorúk vannak.   

 

Disznószív

A hentes egyszerű.

Egyszerűen vágja ketté a kifejlett disznó fejét, csontozza ki a karajt. A hentes kezében erő van. Gyorsan és módszeresen dolgozik, nem sokat válogat, csak ha a vevő kifejezetten azt kéri. Mintha Jolika néni jobban tudná, melyik orja csontból lesz finomabb leves.

A hentes utál húst darálni, párizsit és száraz szalámit szeletelni, elcsomagolni, bepötyögni a pénztárgépbe a megfelelő árat. Az női munka. Megcsinálja majd a Rozi, az úgyis két hete jött vissza gyesről. Neki van ideje meg türelme leszámolni a tizenöt juhbeles virslit, amiért a polgármester felesége jön minden kedden. A pókhasú férje az esti bajnokok ligája alatt elfogyasztja az összeset, megeszik mellé egy fél kanna mustárt, fél kiló fehér kenyeret, megiszik rá néhány üveg kőbányait. A kilencvenedik percben meg nem győz csodálkozni, hogy az egész elfogyott, s ha hosszabbítást rendel el a bíró, akkor lőttek a családi békének.

A neje persze igyekszik titkolni a polgármester úr hatalmas étvágyát, folyton mosolyog, hogy ez a juhbeles töltés igazán nagy találmány, csak hogy ne kelljen bevallania, hogy az ura mindent felzabál előle, neki maximum annyi marad, hogy kitörölgetheti az otthagyott kenyérhéjjal a tányért. A nájlon szatyrot is óvatosan teszi le a kőre, mintha a sörösüvegeket csak úgy meg lehetne fegyelmezni. A pulthoz lép, egy kis ideig még úgy tesz, mintha válogatna. Elmélyülten szemléli a disznófüleket és –farkakat, gyönyörködik az apró, csillogó csirkemájakban. A nyelvet és a szívet tartalmazó krómacél edényeknél hosszasan elidőzik. Azon filozofál, hogy a szív is csak hús, a nyelv is csak hús, eleven hús.

A saját nyelvére gondol. Végigsimítja vele előbb alsó, majd felső fogsorát. Ezek közé a fogak közé engedte be egykor Belicza Jenő nyelvét, hogy utat találjon magának az övéhez. A Jenőét, aki azon a napfényes május elsején átkarolta a derekát a pecsenyesütős bódé mellett és megcsókolta. Azt hitte, rögtön meg is kéri a kezét. Aztán amikor az anyja az aratóbálról hazafelé jövet elújságolta neki, hogy a szomszédék lányából Belicza Jenőné lesz következő vasárnap, kisétált a kert végébe és beledobta a sült kolbászszagú blúzát a pottyantós vécébe.

A nyelvet és a szívet kivágják a disznó szájából, kimetszik a bordák börtönéből, különválogatják a többi belsőségtől, ezüstszínű edénybe, majd a húspultba rakják. Az ember senkit sem kér nőül egy pecsenyés bódé mellett.

Abból a juhbeles virsliből kérnék tizenöt darabot.

A hentes valamennyi vásárlója közül egyedül a polgármesternét utálja. Őt is csak azért, mert tetteti, hogy válogat. Ez a legrosszabb fajta. A többiek legalább őszintén és szemérmetlenül mutatnak előbb az egyik, majd a másik lapockára, s közben a fejüket ingatják, hogy túl zsíros, meg mutassacsak, nemmégse, eznemszimpatikus, inkábblegyenamásik. Végül mindig megveszik azt, amelyikre elsőként rámutattak, a pulykanyakat meg a disznómájat, a tarját és a marhalábszárat, jönnek föl a rokonok Zalából a gyerek keresztelőjére, előttük nem illik szégyenben maradni.

A hentest persze, nem túlzottan érdekli a kis Tomika keresztelője, a lényeg az, hogy húst vegyenek hússal, abba’ van a sok vitamin, mondjanak bármit is a televízióban, hogy kalória, meg zsír, meg lerakódik az érfalakon és megáll a szíved. Azok nem tudják, mi a jó. Nem ettek még sült vért reggel hatkor. Mikor a disznónak elvágják a nyakát, alá kell tartani egy nagy vájlingot, hogy abba folyjon a vére, és keverni is kell gyorsan, nehogy megalvadjon. Ezt mindenki tudja. Legfőképp a hentes hatéves fia, aki épp egy január végi disznóvágáskor bújt ki az anyja hasából. A rokonok először nem tudták, a malac visít, vagy az asszony, aztán amikor meglátták, hogy a százötven kilós dögöt még ki sem vonszolta a hentes az ólból, tudták, hogy jön a gyerek. De hát az állatot nem lehet csak úgy otthagyni. Úgyhogy a Mártuska egyedül biciklizett el a szomszéd tanyára, a Gömöriékhez, azoknak volt kocsijuk. Délutánra meglett a gyerek is, a májas hurka is.

A hentesnek folyton véres a körme alja, s hiába szól rá otthon az asszony, s veszi a legdrágább szappanokat meg csodakenőcsöket, semmi sem használ. Erre már igazán rá jöhetett volna húsz év házasság alatt. Az ő férje most már mindig ilyen véres körmökkel fekszik mellé éjjelente, s kel fel reggel négykor, hogy aztán kezdődjön az egész előröl. A gyerek meg azzal fenyegeti a kiscsoportosokat, hogy ha nem engedik át neki a homokozó lapátot, az ő apja majd bejön, és fél kézzel kettévágja őket. S ha néhanap a hentes elmegy a gyerekért az óvodába, mert a Mártuska épp lakógyűlésen van, az óvónéni már a fejét fogja. Nem tudja, honnan kerítsen elő tiszta alsóneműt, mert az egyik gyerek folyton a homokozóba pisil. Gondolta ő, hogy baj lesz még ezzel a Belicza Jenőkével. De hát, istenem, annyira erősködtek a szülei, hogy szobatiszta, s ő meg mégsem teheti szóvá a hentesnek, hogy ne jöjjön a gyerekéért, mert a többi azt hiszi, hogy valójában nem is hentes, hanem bérgyilkos. Miért is kell a gyereket a tévé elé ültetni? Az a sok vér, meg erőszak…  

 

Drágámnak, a háborúba

Mondtam neki, hogy nehezen hallom, amit mond, beszéljen hangosabban, mert ez a szerencsétlen telefon valószínűleg azóta itt van, mióta ez a kibaszott kaszárnya áll. Persze, azt hitte, azért mondom ezt, mert nem vagyok kíváncsi a kötetére. A múlt héten küldte el. Azt írta bele, „drágámnak, a háborúba”, a maga gömbölyű betűivel, szignó és dátum nélkül. Bele se lapoztam. Mások a nőjük illatos csipkebugyiját tartják a matrac alatt, azt szagolgatják takarodó után, hogy legyen mire kiverni a farkukat.

Azt mondta, nincs megelégedve a szedéssel, a borító meg egyszerűen katasztrofális, mert az a buzi szerkesztő nem preferálja André Kertészt. Valószínűleg azt sem tudja, ki az, és ettől ő teljesen ki van akadva. S hogy mit szólok én ehhez. Mit, bazmeg, azt hogy így is lehet teljes értékű életet élni, és örüljön a fejének, amiért a nagynénje végre elintézte, hogy kiadják. Meg, hogy ez a „drágámnak, a háborúba” szépen hangzik ugyan, de a valóságtól elég távol áll. Szóval, hogy pont olyan, mint ő. Ehelyett azt mondtam, amit hallani akart, hogy a szerkesztő tényleg egy buzi faszkalap, szarja le.

Nem értem, ne haragudj, mondd még egyszer. Mondom, egy buzi faszkalap. Ketten a másik szárnyból ott mentek el mellettem, hallották, ahogy üvöltök és odaböfögték röhögve, hogy „hisztis az asszony?”. Persze, menstruáció meg klimax egyszerre. Bólintottam.

Hogy? Nem, semmi. Eltávot? Nem tudom.

Ettől elszomorodott, belesóhajtott egy értemet a telefonkagylóba. Anyám szokta ezt az értemet ilyen hangsúllyal mondani, csak ő nem várja el tőlem, hogy megdugjam. Borival is utoljára három hónapja.

Apám mostohatestvérét temettük. Szegény Béla bára még rá sem hányták a földet, én már lerángattam Boriról az égszínkék bugyiját. Az ember már csak akkor dughatja meg a barátnőjét, ha valamelyik rokona elpatkol. Ahogy ez felrémlett bennem, kedvem lett volna megosztani vele, hogy amint belépett a ravatalozóba abban a fekete selyemruhában, kisírt szemekkel, rögtön megkívántam. De tudtam, morbidnak és egyenesen erkölcstelennek találná, hogy ilyesmi jut eszembe.

Mondtam neki, hogy szeretem, és amint tudok, elszabadulok innen.

Este előhúztam a kötetet a matrac alól. Büdös nyomdafesték szagúak voltak az oldalai, mint az érintetlen, szűz könyvekhez illik. Beleolvastam egy-két versbe, egyik sem tetszett igazán. Az egyetlen pornográf utalás annyi volt, hogy megcsókolom a vállát, mert lecsúszott róla a ruhája pántja. Innen aztán már könnyebb volt eljutnom a melltartójáig, a csupasz mellekig, tovább a bordákon széjjelszórt anyajegyekig, a medencecsontjáig, amely olyan természetellenesen nőtt ki a testéből, hogy mindenegyes szeretkezés után kék-zöld foltjaim voltak tőle.

Könnyebben sikerült kivernem, mint gondoltam.

Kimentem elszívni egy szál cigarettát a folyosó végi fürdőszobába. Mikor lehúztam a csikket a klotyóban, arra gondoltam, hogy vasárnap, ha újra felhív, megmondom neki, hogy tényleg szépek a versei.