Mi van a padlizsán belsejében?

Jelentem, a beadandó dolgozatomat a konyhákról megírtam, sőt mi több, ma le is adtam (vagy beadtam, ha már egyszer ez a neve). Arról nem is beszélve, hogy a szóbelim is remekül sikerült, már ami a Kádár-korszak kultúrpolitikáját illeti - igen, ez itt a reklám helye, hogy elhiggyétek, nem a sparheltet támasztom egész nap, hanem élem az egyetemisták utálatos januárját, ami mindenki számára egyet jelent a nagybetűs vizsgaidőszakkal. Jelentem 3T-vel is kezdünk összemelegedni, najó, leginkább csak ő, de jól is van ez így. Elégedetten konstatáltam, hogy sokak érdeklődését felkeltette a kis komisz jószág, illetve újra előkerültek érvek a gázzal való sütés mellett és ellen egyaránt (legalábbis a facebook-hozzászólások ezt mutatják). 

Nos, a hivatalos álláspont szerint - mely hivatalos álláspont maga Stahl Judit - a legideálisabb tűzhely az, amelyen főzni gázzal, sütni viszont villannyal lehet. Most belekezdhetnék egy kisebb anekdotacsokorba: kezdhetném rögtön anyámmal, aki maga gáztűzhelyen tanult meg főzni, aztán a technika előrehaladtával és a lakásunk egykori felújításával ő is megtapasztalta, milyen kínkeserves dolog megfőzni a tyúkhúslevest a villanytűzhely vörösen világító korongjain. Mert a levesnek gyöngyöznie kell, ez a titka, az meg csak kéken izzó gázlánggal kivitelezhető - de ne ijedjen meg senki, isteni leves kerül minden vasárnap délben az asztalunkra így is. Gondolom, Stahl nincs egyedül a véleményével, és minden gyakorlott háziasszony hevesen bólogat, mikor is az ideális gáz-villany kombinációról beszélgetünk. Akik kevésbé gyakorlottak, de majd azok lesznek, nekik elárulom, azért ez a legideálisabb, mert a sütéshez általában egyenletes hőmérsékletre van szükség (ezért a villany), ám főzéskor jobb, ha mi irányítunk (ezért a gáz). A mi kis Karancsunk (vagy nevezzem inkább Karcsinak?) tehát korántsem tökéletes, mint azt a korábbi (bal)esetek is mutatják, de ettől még nem kell őt örökre száműznöm a konyhából. A töltött padlizsán például egészen finom lett.

Kezdjük azzal, hogy nem is ettem még annak előtte padlizsánt. Csak találgatni tudtam milyen lehet az íze, mindig is jobban érdekelt a külcsín, mint a belbecs. Aztán, hogy ráakadtam a Stahl-könyvben erre a töltött padlizsán receptre, tudtam, hogy ennek itt most vége van, kegyetlenül ki kell beleznem szegény párákat. A belezést nem is érzem olyan durva kifejezésnek, mert visszagondolva valóban eléggé undorító volt az élveboncolás. De mivel kajáról nem beszélünk undorral (najó, csak igen kivételes esetekben), ezért annyit mondhatok: a padlizsán belseje olyan, mintha apró, szeplős polipok laknának benne. Legalábbis a sültekben, bizonyosan. Mit mondjak, ez nem volt szép látvány, de miután túltettem magam azon, hogy polipbébiket kapargatok ki kettévágott padlizsánok belsejéből, a töltelék tulajdonképpen el is készült. Én ugyan, a recepttel ellentétben nem borjúhúst használtam, hanem darált sertéscombot, és azzal is nagyon finom lett (korábban bizonyára vásároltam volna borjút, de a rosszul sikerült thai sült banán óta tudom, nem kell mindig az eredeti recepthez ragaszkodni - ettől persze, még semmiféle kísérletező hajlam nem alakult ki bennem, csupán kevés a lóvé, és a kókuszlisztért sem jelentkezett senki azóta).

A töltelék egyébként egyszerű: a fonnyasztott vöröshagymára és a fokhagymára rádobjuk a húst, ezután sózunk, borsozunk, oregánóból egy evőkanálla mehet rá, fahéjból csak egy kávéskanál, pici cukor, a végén pedig a hámozottparadicsom-konzerv. A megpirított, megsült padlizsánok belsejét azért kell kikapargatni, hogy egyrészt, tudjuk hová rakni a tölteléket magát, másrészt a húsos töltelékbe is kerül a padlizsánok húsából. Tudom, sokszor béna, hogy mennyire lelkes tudok lenni egy-egy hétköznapi alapanyag kapcsán, node a hámozottparadicsom-konzerv nagy találmány. Az elszántak, gondolom a magukéra esküsznek, ha lehet olyat egyáltalán, de én azért mégis díjazom az élelmiszeripar leleményességét (a paradicsomhámozás nem egy leányálom, legalábbis nagy tételben). A töltött padlizsánokat, mielőtt visszatennénk a sütőbe (ja, merthogy kb. ezzel kell kezdeni: a félbevágott padlizsánokat vágott oldalukkal lefelé egy serpenyőbe elő kell pirítani, utána vágott oldalukkal felfelé pedig be kell rakni a sütőbe), szóval, mielőtt az összeállított kis padlizsánjaink bekerülnének, nyakon kell őket önteni tejszín-tojássárgája-tejföl keverékével. Ezt csak úgy önmagában is elkortyolgatnám, szomorúbb napjaimon.

Tapasztalat: nem kell megijedni attól, ha a padlizsán túl puha, mikor kikaparjuk a belsejét. Végtére is azért van, hogy könnyebben lehessen vele dolgozni, persze, így is macerás, nekem legalábbis az volt: a padlizsán levet eresztett, és maga a héj is puha lett, és féltem, hogy majd kifolyik belőle a töltelék. Jobb, ha puha a padlizsán, és inkább folyjon ki kicsit az a fránya töltelék, mert csak úgy tudjuk az egész padlizsánt betolni az arcunkba, ha nem kell megküzdenünk a kemény héj elrágcsálásával. Persze, lehet, hogy ez valakinek bejön. Laci mondjuk az utolsó falatig eltüntette. De lehet, hogy csak éhes volt.

(Ne gondoljátok, hogy átvertelek benneteket. Mert igen, a szemfülesek és a hű olvasók emlékezhetnek rá, hogy az előző bejegyzés végén látható képen bizony semmi nyoma padlizsánnak. Ez így is van. Legközelebb tényleg arról a bizonyos szendvicsről lesz szó, és bátran mondhatom, már van benne gyakorlatom - és igen, szendvics lévén ne gondoljatok bonyolult eljárási folyamatra, mégis más lesz, mint a többi.)