Líra
Ez a bejegyzés nem mai bejegyzés, pontosabban egy olyan bejegyzés, ami a tegnapról szól, a napról, amikor papíron, naptárban ősz van már, de még közelinek érzed a nyarat, még azt gondolod, van menekvés. Az egésznapos esők és kellemetlen pocsolyák, bosszantó, hideg szelek szinte elképzelhetetlennek tűnnek, valójában azt hiszed, nincsenek is. Mert még itt ez a nap, amit mindegy minek neveznek, keddnek vagy szerdának, mert valahol az időn kívül rekedt, s vele együtt te is, csak ez a csésze tejeskávé van itt az asztalon, pontosabban csak a forró tej tejhabbal egy pöttyös bögrében, a presszót azt mindjárt beleöntöm, csak szépen, ügyesen, nehogy melléfolyjon, nem folyik.
Ez a bejegyzés nem mai bejegyzés, pontosabban egy olyan bejegyzés, ami a tegnapról szól, a napról, amikor papíron, naptárban ősz van már, de még közelinek érzed a nyarat, még azt gondolod, van menekvés. Az egésznapos esők és kellemetlen pocsolyák, bosszantó, hideg szelek szinte elképzelhetetlennek tűnnek, valójában azt hiszed, nincsenek is. Mert még itt ez a nap, amit mindegy minek neveznek, keddnek vagy szerdának, mert valahol az időn kívül rekedt, s vele együtt te is, csak ez a csésze tejeskávé van itt az asztalon, pontosabban csak a forró tej tejhabbal egy pöttyös bögrében, a presszót azt mindjárt beleöntöm, csak szépen, ügyesen, nehogy melléfolyjon, nem folyik.
És a cukorszóró, ilyet még nem láttam, és hirtelen annyira elkezd érdekelni, hogy majdnem túlcukrozom a tejet is, a kávét is, nézem, ahogy a vastag tejhab megadja magát a mázsás cukornak. Szerencsére ez a nap túlságosan időn kívüli ahhoz, hogy egy túlcukrozott tejeskávéval el lehessen rontani.
Egy eszpresszó teraszán ülök, szandál van a lábamon, várok valakit, nézem a szomszéd házat. Unalmas bérház, ilyenek nőttek mindenfelé ebben a városban, az időn kívüliség azonban még ezeket a homlokzatokat is megszépíti, mert innen pont azt az erkélyt látom, amelyet két atlaszszerű figura fog közre, s amelyekre az erkély zöld dzsungele nyomul.
Fúj egy picit a szél, folyton igazgatnom kell a hajam, várok valakit, kicsit kitekeredem a székben, a nyakamat nyújtogatom. Érzem, lassan a végéhez közeledik ez az időn kívüli állapot, nem tudok mit tenni, de nem esem kétségbe. Az idő múlik, akire várok, előbb vagy utóbb megérkezik, a mobilom már négy óra tizenkét percet mutat, kénytelen vagyok hinni neki. Végülis nem neheztelhetek az időre, hogy telik, helyette szép lassan, így egymagamban ücsörögve elbúcsúzom a nyártól, a kerthelyiségektől, a rozéfröccsöktől, mint aki egy haldokló ágya mellett ül, de nem szomorú, csak attól fél, mennyi idő fog eltelni, míg újra látják egymást, azt senki sem tudhatja.
A nyár nekem egy kedves ismerős, aki már most hiányzik, pedig tegnap még itt volt, aztán lelépett hirtelen, reggelre nem volt sehol. Odakinn zuhog az eső. Előveszem a barna bakancsom, leakasztom a fogasról a kabátom, még a tisztítóba se tudtam elvinni. Most már mindig ez lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése