Egy rosszul sikerült kókuszos sült banán mellé

Pedig én tényleg mindent megtettem, hogy sikerüljön. Aztán persze, elkezdtem hibáztatni a Stahl Juditot, hogy miért nem lett olyan az én sült banánom, mint az övé. Az ott az újságban olyan, hogy legszívesebben beleharapnék, olyan jó bundás, az enyém meg valahogy összeszottyadt. Mintha lufivá változott volna a banán, mikor a forró olajban elkezdtem sütni. Egészen fura lett a halmazállapota. Szóval, lehet találgatni, hol rontottam el, talán a banán volt túl puha, vagy már a massza, ami sűrűbb kellett volna, hogy legyen a palacsintánál, mégsem volt elég sűrű, vagy egész egyszerűen mondjak le a thai kaják készítéséről, rögtön az első alkalommal.

Jobbára azért kezdtem el ezt a sült banánt csinálni, mert sütit sütni egyelőre nem tudok, nincsen kézi mixerem, én meg anélkül félkarú óriás vagyok. Ja, igen, ebben az új konyhában is szívinfarktust kapna Julia Child, pedig egy fokkal jobb, mint az előző, egész jók ezek a főzőedények (legalább nem zománc). Persze, a főzés, sütés helyett is csinálhatnék valami mást, de megint beszippantott a Julie és Julia, mindig beszippant, pláne most, hogy a konyhapolcra felpakoltam a szakácskönyveket és főzőmagazinokat.

Most, hogy ilyen szar lett a banán, kétszer meggondolom, mennyi pénzt vagyok hajlandó kiadni méregdrága alapanyagokért (esetleg, ha valakinek szüksége lenne egy kis rizslisztre vagy kókuszlisztre, sikítson, adok). Meg különben is, utálom a banánt.

Francia kulinária

Kovászos uborkalevesről olvasok Lacinak, mindketten fanyalgunk, Anya szerint nem lehet az olyan rossz. Az újság, amiből felolvasok, valami mellékletféle vagy különkiadás, az autó hátsó ülésén találtuk, és az ötven legjobb magyar étteremről írnak benne. Én persze, egyikre sem vagyok különösebben kíváncsi, csak jólesik itt ülni a vakító napfényben, pulóverben, a karosszékeket idehoztuk a fűre. Úgy ülünk Lacival egymás mellett, mint két nyugdíjas: papika és mamika kijöttek a napra melegedni kicsit. Az újságnak hála, kiderül, hogyan kell helyesen írni azt, hogy sous chef (így, azt hiszem), és szerepel mellette a pontos munkaköri leírás is, amiből kiderül, hogy Apám talán mégsem sous chef, hanem mondjuk a konyha cukrásza, vagy esetleg az, aki a szószokért felel (ezeknek is ott volt a francia megfelelőjük, amit természetesen mostanra elfelejtettem). De lehet, hogy Apám plangeur (miért erőlködök ezekkel a kifejezésekkel, ha nem is tudok rendesen franciául), vagyis a mosogató, ami talán nem tartozik a top konyhai melók közé, mégis ez tűnik leginkább testhezállónak. 

Te is tudnál ilyeneket írni, mondja Laci, miután befejeztem az egyik étteremről szóló kritika felolvasását. Ki sem nyitja a szemeit, úgy intézi hozzám ezt az egyszerű mondatot, mintha csak valamiféle tényszerű megállapítás hangzott volna el. Hízelgő, persze, és rögtön kattogni kezd az agyam, hogy hogyan is írnék meg én egy ilyet. Na igen, hasonló teljesítményre én is képes lennék, mint azok, akik az oldalakat írták, már ami a nyelvhelyességet meg az íráskészséget illeti (azt hiszem, ezzel sosem volt baj). Én azonban nem vagyok járatos az éttermi berkekben (eddig még azt sem tudtam helyesen leírni, hogy sous chef, és a fogalmat magát is egy animációs filmben hallottam először, amiben egy patkánynak sikerült meglepnie a legnagyobb ételkritikust egy francia lecsó recepttel). Én a nagymamám lencsefőzelékén és töltött káposztáján szocializálódtam, anyám kellően elkényeztetett minket, így lettem válogatós annak ellenére, hogy gyerekkoromban én őriztem a tüzet a katlan alatt, amiben a disznózsír főtt. És utálom a halat, a belsőségeket, itt meg állandóan borjúmirigyekről írnak, és még soha nem ettem igazi francia ételt, csak olvastam róla oldalakon keresztül, Julia Child tolmácsolásában.

Nem elvetendő azonban ez az egész kaja téma, tekintve hogy rövid blogos pályafutásom során már másodszor merül fel valami ehető, szóval még azt sem tartom kizártnak, hogy szentelek majd pár tematikus bejegyzést a gasztronómia oltárán. Mindenesetre a blog után csak a még divatosabb gasztroblog idegesít igazán, úgyhogy ne is álmodjatok róla. Meg különben is: ne írjon gasztroblogot az, aki még nem vágott le egy csirkét.  

Az pedig már csak hab a tortán, hogy Lacitól a szakácskönyvet kaptam: Francia konyha lépésről lépésre. Mert ilyenkor azt képzelem, hogy én is tudok főzni (franciául):

 

Líra

Ez a bejegyzés nem mai bejegyzés, pontosabban egy olyan bejegyzés, ami a tegnapról szól, a napról, amikor papíron, naptárban ősz van már, de még közelinek érzed a nyarat, még azt gondolod, van menekvés. Az egésznapos esők és kellemetlen pocsolyák, bosszantó, hideg szelek szinte elképzelhetetlennek tűnnek, valójában azt hiszed, nincsenek is. Mert még itt ez a nap, amit mindegy minek neveznek, keddnek vagy szerdának, mert valahol az időn kívül rekedt, s vele együtt te is, csak ez a csésze tejeskávé van itt az asztalon, pontosabban csak a forró tej tejhabbal egy pöttyös bögrében, a presszót azt mindjárt beleöntöm, csak szépen, ügyesen, nehogy melléfolyjon, nem folyik.

És a cukorszóró, ilyet még nem láttam, és hirtelen annyira elkezd érdekelni, hogy majdnem túlcukrozom a tejet is, a kávét is, nézem, ahogy a vastag tejhab megadja magát a mázsás cukornak. Szerencsére ez a nap túlságosan időn kívüli ahhoz, hogy egy túlcukrozott tejeskávéval el lehessen rontani.

Egy eszpresszó teraszán ülök, szandál van a lábamon, várok valakit, nézem a szomszéd házat. Unalmas bérház, ilyenek nőttek mindenfelé ebben a városban, az időn kívüliség azonban még ezeket a homlokzatokat is megszépíti, mert innen pont azt az erkélyt látom, amelyet két atlaszszerű figura fog közre, s amelyekre az erkély zöld dzsungele nyomul.

Fúj egy picit a szél, folyton igazgatnom kell a hajam, várok valakit, kicsit kitekeredem a székben, a nyakamat nyújtogatom. Érzem, lassan a végéhez közeledik ez az időn kívüli állapot, nem tudok mit tenni, de nem esem kétségbe. Az idő múlik, akire várok, előbb vagy utóbb megérkezik, a mobilom már négy óra tizenkét percet mutat, kénytelen vagyok hinni neki. Végülis nem neheztelhetek az időre, hogy telik, helyette szép lassan, így egymagamban ücsörögve elbúcsúzom a nyártól, a kerthelyiségektől, a rozéfröccsöktől, mint aki egy haldokló ágya mellett ül, de nem szomorú, csak attól fél, mennyi idő fog eltelni, míg újra látják egymást, azt senki sem tudhatja.

A nyár nekem egy kedves ismerős, aki már most hiányzik, pedig tegnap még itt volt, aztán lelépett hirtelen, reggelre nem volt sehol. Odakinn zuhog az eső. Előveszem a barna bakancsom, leakasztom a fogasról a kabátom, még a tisztítóba se tudtam elvinni. Most már mindig ez lesz.   

Nem mindennap fogannak meg világmegváltó gondolatok az ember fejében. Ma például egyáltalán nem sétáltam, vagy csak egy egészen rövid távon, le a boltig, azt is délután fél háromkor. Na, persze az, hogy nem sétáltam, nem jelenti azt, hogy nem gondolkodtam (merthogy nálam tulajdonképpen, rájöttem, a séta és a gondolkodás egyet jelent). Dehogynem. Épp azon, hogy felírtam-e mindent a bevásárlólistára. Na, igen, részben ezért gondolom azt, hogy a blogolás önmagában felesleges időpocsékolás, mert hát ki kíváncsi arra, hogy mi volt épp az aznapi menü, például. A kíváncsibbaknak elárulom: sültkrumpli és csirkemell bő olajban kisütve, hozzá saláta, csak hogy valamelyest kompenzáljuk az ízletes, ám olajban tocsogó falatokat egy nagy tál összeaprított egészséggel. És, igen, csodák csodájára megint sikerült a palacsinta, már-már attól rettegek, hogy egy reggel arra ébredek, elfelejtem az egészet, és még Stahl Judit tutijó palacsintasütője sem segít rajtam. Egy ilyen kicsi konyhában talán még ő sem lenne képes összerittyenteni egy vasárnapi ebédet: se márkás háztartási gépek, se kamerák nincsenek a konyhánkban, éppen csak annyi, amennyi a túléléshez kell. Az egyetlen műanyag tálunkat arra használtam, hogy bekeverjem a palacsintatésztát, így a salátát is zománcozott lábosban vagy jénaiban kellett volna összeállítania Lacinak, ha nem találok a szekrény legeldugottabb zugában egy másik műanyag tálat, amit, amióta ebben a házban lakom, most láttam először. Stahl Judit mellett valószínűleg maga Julia Child is szívinfarktust kapna a konyhánk fel-nem-szereltsége láttán.

Szóval, a világmegváltó gondolatok helyett én ma összeütöttem egy finom kis vacsorát, és Laci a photoshop nagymestere cím megszerzése után a zöldségaprítás nagymestere címet is kiérdemelte. Nyilván anyámtól örököltem ezt is: imád főzni, és tud is, bár nem egy ínyenc, nagyon nehezen veszi rá magát arra, hogy új recepteket próbáljon ki, amivel nincs is baj, hiszen épp elég receptje vált be ahhoz, hogy még a fodrásza is világklasszisként emlegesse anyám cuppogós csülök- és körömpörköltjét. Stahl Judit és Julia Child után (pontosabban előttük) anyámnak tartozom köszönettel, amiért megszerettette velem a főzést. Bár érdekes módon palacsintát sütni apámtól tanultam, ahogy gombot varrni is, és vele szoktunk mindig pudingot meg tejbedarát főzni (vagy ahogy mifelénk mondják: darakását). Néha azt gondolom, apámból kiváló szuséf válhatna. Mondjuk anyám mellett az is. (Elnézést a szuséf barbár használatáért, de sajnos, fogalmam sincs, hogy kell leírni, még a Lecsó című rajzfilmből tanultam.)

Úgyhogy elnézést, ma elmarad a világmegváltás, de van még a hűtőben kaja, és elég sok maradt a lekváros meg nutellás palacsintából is. Ha majd lesz egy csodaszép tágas konyhám, meg lesz egy Kitchen Aid robotgépem, és végigtanulmányoztam Childtól A francia konyha iskoláját, na majd akkor írok egy terjedelmes beszámolót arról, milyen íze is van a hamisítatlan boeuf bourguignon-nak (ezt kidobta a gugli, azért tudtam). Van, hogy az ember szimplán csak éhes.

Akiknek mégis van tágas, csodaszép konyhájuk, vagy legalábbis bátrabban, mint én, azok sült krumpli és csirkefalatkák helyett készítsék el ezt:
 

Tényleg nagyon szép lett, mondom Lacinak, de most már menjünk aludni. Végülis neki köszönhetem, hogy van ez a blog, én nem értek a gépekhez, ő viszont órákig el tud pepecselni a megfelelő háttér kiválasztásával, és még arra is vállalkozott, hogy a kézírásomhoz hasonló betűtípust megkeresse, több-kevesebb sikerrel. Az én betűim szépek ugyan, de olvashatatlanok: kicsi kerek betűk, apró hurkok, az "n"-jeim és az "u"-im könnyűszerrel összetéveszthetők. Pedig azt hittem, hogy az osztálytársaimmal van baj, amikor a középiskolában elkérték tőlem a füzeteimet, hogy lemásolhassák a hiányzó tananyagot, és azt mondták: gyönyörűen írok, csak épp teljesen olvashatatlan. 

Laci, aki a photoshop nagymestere egyből meg akarta forgatni a levelet a két lábfejem között, de nem engedtem neki. Ki nem állhatom a tökéletességet, nekem úgy tetszik az a levél, ahogy van, ahogy akkor lefényképeztem, hirtelen felindulásból, mert megtetszett. Szőlőlevélre hasonlít, azt hiszem. Van egyébként ennek a képnek egy párja is, amin már két pár lábfej van, a Lacié meg az enyém, talán az is felkerül majd egy későbbi bejegyzés során (Laci, lehet képet is berakni egyes írások fölé/alá, ha azt szeretném?). Tagadhatatlan azonban, hogy mindenki egyedül áll a világban, önmagában, még ha nagyon szeret is valakit és szereti őt az a valaki. Én szerencsés vagyok, de sokáig tényleg mindig csak egy pár lábfejet fényképeztem, hogy bizonyítsam, jártam ott, ahol, és jobban érdekelt, a talaj, amin állok a körülöttem nyüzsgő turistacsoportoknál vagy a tükörsima vízfelületnél. 

Ez a két lábfej arra kell emlékeztessen, hogy mikor a várost járom, nézem a kirakatokat, nézem a magas házakat (azokat mindig jól meg kell nézni, mert az ember sokszor úgy él le egy egész életet, hogy csak az utcafrontra nyíló fodrászszalont, a postát, a pékséget meg a kulcsmásolót jegyzi meg, de az ég felé növő falakat, amik mögött mások élnek, felhúzzák a redőnyöket és megöntözik a muskátlikat az ablakban, azok a fejünk felett történnek, és mi mindig csak arra figyelünk, hogy orra nem bukjunk, és különben is el kell érni a következő villamost). Na, igen, ezeket a fránya zárójeleket valahogy képtelen vagyok levetkőzni, bizonyára ennek tudható be, hogy képtelen lennék regényt írni, és ezért irigylem nagyon azokat, akik képesek rá, és ott mosolyognak a borítófülön. Szóval, mikor nézem a magas házakat, nézem az embereket, akik körülöttem mozognak, sietnek, futólépésben beszélgetnek egymással, kapualjban cigarettáznak vagy padon ücsörögnek, mindig én vagyok ott, és senki más, és ez lehet, hogy betegesen egyszerűen hangzik, és hosszas filozófiai értekezést írtak belőle mások: én vagyok ott, gyűjtöm össze magamban a világot (ami egyszer ilyen, másszor olyan, vagy egyszerre ilyen is, olyan is), gyűjtögetem magamban az embereket, akiket nem ismerek, magamba, akit ugyanúgy meg kellett szoknom, mint másokat, s figyelem minden nap, mi történik vele.

Régebben emlékszem, egy olyan masináról fantáziáltam, ami közvetlen összeköttetésben áll az aggyal, és papírra veti az összes gondolatainkat. Valószínűleg a lustaság és a gyávaság miatt volt az egész, hogy megírja helyettem valaki (vagyis végül is én magam), mindazt, amit én nem tudtam, vagy csak nem mertem.

Szóval, hogy ez a két lábfej arra kell emlékeztessen, hogy sétálok, rakom egyik lábamat a másik után, nézem az embereket, nézek minden mást, ami nem én vagyok, és közben gondolkodom. És hogy ezt mind le kell majd írnom. Mert ha nem veszem elő a fényképezőgépet, nem hajtom le a fejem, nem nyomom meg az exponáló gombot, akkor ez a kép nem létezik, és soha nem is létezett: se a betonkocka, se a levél rajta, se az én bakancsos lábaim.

Köszönet Ruska Lacinak, aki mindig buzdít, lelkesít (és nem mellesleg ezt a blogot is megcsinálta nekem, hogy olyan legyen, mint én), és még nem is tudja, milyen terhet vett a nyakába: hogy folyamatosan emlékeztetnie kell arra, hogy ott van a nyakamban a fényképezőgép, csak le kell nyomnom a gombot.

A magyar női kajak négyes aranyérmet szerzett, nekem pedig sikerült végre palacsintaszerű palacsintát sütnöm. Először. És elkezdtem a blogot. Volt már előtte vagy kettő, azok még most is megvannak talán, csak a címüket felejtem el néha. Szóval, ez, de most már tényleg, próbálnék nem fogadkozni, de valahogy muszáj, magamnak vagy/és nektek. Hogy akkor tisztességgel, rendesen, rendszeresen, a miről mindegy, csak a hogyan nem. 

Például arról, hogy a minap, mikor apámra vártam a ház előtt anyám fél pár cipőjével a kezemben, négy-öt gyerek ott nyüzsgött a bejárati kapu lépcsője előtt, és az egyikük - talán épp a legidősebb, ahogy elnéztem - az aszfalton ülve kortyolgatta a maradék energiaitalát. A másik kezében kövér színes krétát szorongatott, és csak úgy találomra rajzolt valamit maga elé. A nagydarab, húsos fiúcskán kívül két kislány és két kisfiú rohangált a lépcsőn. A lánykák a rajzolással, míg a fiúk a felderítéssel voltak elfoglalva: keresztülhajoltak a biciklikorláton, megkopogtatták a betonból öntött kerítésfélét, mintha fontos feladatot végeznének. Rólam szinte alig vettek tudomást, pedig ott álltam közöttük, vártam, hogy jöjjön apám. Szabályosan kerülgetniük kellett, én pedig kezdtem rosszul érezni magam. A nagyobbacska fiú azt mondta a társainak, hogy vesz még egy monsztert, s közben az aprópénzét számolgatta. A kisebbek közül többen is meg akarták kóstolni az italt: a két kisebb fiú közül is az idősebb nem engedte az öccsének, hogy beleigyon a dobozba. Amikor kiürült, a kövér fiú úgy döntött, lerajzolja, és egy vékonyka kis hengert rajzolt a betonra lila krétájával. Közben megérkezett apám, viszi anyám fél pár szakadt szandálját a városba, meg kell csak ragasztani. Alig érzékel valamit a jelenetből, pedig ő is a gyerekrengeteg közepén áll, de számára is ismeretlenek a gyerekek. Nem nagyon foglalkozik velük, csak elveszi tőlem a cipőt, és a kocsi felé indul. A fiú még mindig a centjeit számolgatja (ő vesz még egy monsztert, ő vesz még egy monsztert), azon gondolkodom, hány éves lehet pontosan, és hogy hol vannak a szülei. Talán csak a földszinten lakókat jöttek meglátogatni, két biciklit is a korláthoz lakatoltak: a gyerekeket kizavarták a ház elé, a nők meg kényelmesen kávéznak odabenn a sarokpadon, gondolom. Mikor kinyitom a bejárati ajtót, az egyik kislány felpattan, és utánam szalad, hogy megfogja az ajtót, nehogy becsukódjon.