Mi van a padlizsán belsejében?

Jelentem, a beadandó dolgozatomat a konyhákról megírtam, sőt mi több, ma le is adtam (vagy beadtam, ha már egyszer ez a neve). Arról nem is beszélve, hogy a szóbelim is remekül sikerült, már ami a Kádár-korszak kultúrpolitikáját illeti - igen, ez itt a reklám helye, hogy elhiggyétek, nem a sparheltet támasztom egész nap, hanem élem az egyetemisták utálatos januárját, ami mindenki számára egyet jelent a nagybetűs vizsgaidőszakkal. Jelentem 3T-vel is kezdünk összemelegedni, najó, leginkább csak ő, de jól is van ez így. Elégedetten konstatáltam, hogy sokak érdeklődését felkeltette a kis komisz jószág, illetve újra előkerültek érvek a gázzal való sütés mellett és ellen egyaránt (legalábbis a facebook-hozzászólások ezt mutatják). 

Nos, a hivatalos álláspont szerint - mely hivatalos álláspont maga Stahl Judit - a legideálisabb tűzhely az, amelyen főzni gázzal, sütni viszont villannyal lehet. Most belekezdhetnék egy kisebb anekdotacsokorba: kezdhetném rögtön anyámmal, aki maga gáztűzhelyen tanult meg főzni, aztán a technika előrehaladtával és a lakásunk egykori felújításával ő is megtapasztalta, milyen kínkeserves dolog megfőzni a tyúkhúslevest a villanytűzhely vörösen világító korongjain. Mert a levesnek gyöngyöznie kell, ez a titka, az meg csak kéken izzó gázlánggal kivitelezhető - de ne ijedjen meg senki, isteni leves kerül minden vasárnap délben az asztalunkra így is. Gondolom, Stahl nincs egyedül a véleményével, és minden gyakorlott háziasszony hevesen bólogat, mikor is az ideális gáz-villany kombinációról beszélgetünk. Akik kevésbé gyakorlottak, de majd azok lesznek, nekik elárulom, azért ez a legideálisabb, mert a sütéshez általában egyenletes hőmérsékletre van szükség (ezért a villany), ám főzéskor jobb, ha mi irányítunk (ezért a gáz). A mi kis Karancsunk (vagy nevezzem inkább Karcsinak?) tehát korántsem tökéletes, mint azt a korábbi (bal)esetek is mutatják, de ettől még nem kell őt örökre száműznöm a konyhából. A töltött padlizsán például egészen finom lett.

Kezdjük azzal, hogy nem is ettem még annak előtte padlizsánt. Csak találgatni tudtam milyen lehet az íze, mindig is jobban érdekelt a külcsín, mint a belbecs. Aztán, hogy ráakadtam a Stahl-könyvben erre a töltött padlizsán receptre, tudtam, hogy ennek itt most vége van, kegyetlenül ki kell beleznem szegény párákat. A belezést nem is érzem olyan durva kifejezésnek, mert visszagondolva valóban eléggé undorító volt az élveboncolás. De mivel kajáról nem beszélünk undorral (najó, csak igen kivételes esetekben), ezért annyit mondhatok: a padlizsán belseje olyan, mintha apró, szeplős polipok laknának benne. Legalábbis a sültekben, bizonyosan. Mit mondjak, ez nem volt szép látvány, de miután túltettem magam azon, hogy polipbébiket kapargatok ki kettévágott padlizsánok belsejéből, a töltelék tulajdonképpen el is készült. Én ugyan, a recepttel ellentétben nem borjúhúst használtam, hanem darált sertéscombot, és azzal is nagyon finom lett (korábban bizonyára vásároltam volna borjút, de a rosszul sikerült thai sült banán óta tudom, nem kell mindig az eredeti recepthez ragaszkodni - ettől persze, még semmiféle kísérletező hajlam nem alakult ki bennem, csupán kevés a lóvé, és a kókuszlisztért sem jelentkezett senki azóta).

A töltelék egyébként egyszerű: a fonnyasztott vöröshagymára és a fokhagymára rádobjuk a húst, ezután sózunk, borsozunk, oregánóból egy evőkanálla mehet rá, fahéjból csak egy kávéskanál, pici cukor, a végén pedig a hámozottparadicsom-konzerv. A megpirított, megsült padlizsánok belsejét azért kell kikapargatni, hogy egyrészt, tudjuk hová rakni a tölteléket magát, másrészt a húsos töltelékbe is kerül a padlizsánok húsából. Tudom, sokszor béna, hogy mennyire lelkes tudok lenni egy-egy hétköznapi alapanyag kapcsán, node a hámozottparadicsom-konzerv nagy találmány. Az elszántak, gondolom a magukéra esküsznek, ha lehet olyat egyáltalán, de én azért mégis díjazom az élelmiszeripar leleményességét (a paradicsomhámozás nem egy leányálom, legalábbis nagy tételben). A töltött padlizsánokat, mielőtt visszatennénk a sütőbe (ja, merthogy kb. ezzel kell kezdeni: a félbevágott padlizsánokat vágott oldalukkal lefelé egy serpenyőbe elő kell pirítani, utána vágott oldalukkal felfelé pedig be kell rakni a sütőbe), szóval, mielőtt az összeállított kis padlizsánjaink bekerülnének, nyakon kell őket önteni tejszín-tojássárgája-tejföl keverékével. Ezt csak úgy önmagában is elkortyolgatnám, szomorúbb napjaimon.

Tapasztalat: nem kell megijedni attól, ha a padlizsán túl puha, mikor kikaparjuk a belsejét. Végtére is azért van, hogy könnyebben lehessen vele dolgozni, persze, így is macerás, nekem legalábbis az volt: a padlizsán levet eresztett, és maga a héj is puha lett, és féltem, hogy majd kifolyik belőle a töltelék. Jobb, ha puha a padlizsán, és inkább folyjon ki kicsit az a fránya töltelék, mert csak úgy tudjuk az egész padlizsánt betolni az arcunkba, ha nem kell megküzdenünk a kemény héj elrágcsálásával. Persze, lehet, hogy ez valakinek bejön. Laci mondjuk az utolsó falatig eltüntette. De lehet, hogy csak éhes volt.

(Ne gondoljátok, hogy átvertelek benneteket. Mert igen, a szemfülesek és a hű olvasók emlékezhetnek rá, hogy az előző bejegyzés végén látható képen bizony semmi nyoma padlizsánnak. Ez így is van. Legközelebb tényleg arról a bizonyos szendvicsről lesz szó, és bátran mondhatom, már van benne gyakorlatom - és igen, szendvics lévén ne gondoljatok bonyolult eljárási folyamatra, mégis más lesz, mint a többi.)

3T a konyhában, avagy: tűrt, tiltott, támogatott kicsit másképp

Beadandó dolgozatot írnék épp a konyhákról, ha nem kezdtem volna el főzni. Sütni pontosabban. Ma esti témánk: Sacher muffin. Én Bécsben tényleg nem a szecessziós épületeket meg az Albertinát szeretem legjobban, hanem a Sacher tortát, mit schlagsahne, ja, gut. Nagy valószínűséggel Bécs bármely kávézójában és cukrászdájában jobb Sachert eszek, mint idehaza bárhol. És igenis kell hozzá tejszínhab, de nem az az édes, cukrozottféle, amit odahaz készít Apám a szifonban, nem. A bécsi Aida cukrászdában (több is van belőle a városban) a tejszínhab semleges ízű inkább, semmi köze ahhoz a tejszínhabhoz, amit kislánykoromban kanalaztam, mert megkértem Apámat, hogy nyomja már ki az egészet abba a műanyag tálba, én meg betoltam szépen. De szaladjunk csak vissza az elejére.

Ez már a második nekifutásom. Ugyanis tavaly, épp Szilveszter este úgy gondoltam, gyerekjáték lesz sütni egy muffint, azt minden béna meg tudja csinálni (egyébként épp mostanság tört rám valami fura kisebbrendűségi érzés a konyhai feladatokkal kapcsolatban). Lelkes is voltam, először süthetek a Stahl-féle muffinos receptkönyvből (köszönet érte Laci Jézuskájának), és épp Sachert, amit imádok. Nem is a recepttel volt a baj, a sütővel. Ó, igen, korábban panaszkodtam, hogy nincsen kézi mixerem, se konyhai mérlegem, hát lett mind a kettő (köszönet illeti Mamikát és Laci szüleit), ennyivel kevesebb a rizikófaktorok száma, csak nem rontom el.

Persze, elrontottam. Najó, nem én, hanem a sütő. Amit csak nagyon jó szándékkal neveznék gáztűzhelynek. Ebben az új lakásban még nem ismertem ki a sütőt, és úgy érzem, emiatt a rosszul sikerült muffin miatt egy darabig nem is leszünk puszipajtások, egy darabig legalábbis. Úgyhogy nem is neveztem el a sütőt, pedig minden háztartási eszközt egyből elnevezek, de valahogy éreztem, hogy ezzel a Karancs 3T-vel még bajok lesznek. Nem ismerős a név? Semmi baj. Nagy valószínűséggel elég régi motoros lehet, ugyanis nincsenek rajta fokok. Nekem, mint villanysütőhöz szokott málészájúnak ez igencsak meglepő, igaz, a Széheren már megbarátkoztam a gázsütő mind a nyolc fokozatával, de ez a 3T valami teljesen más. Azt mondja: "Előmelegítjük a sütőt 175 fokra ( gázsütőn 4-es fokozat)..." - hm. Hát, itt egy darab szám nem szerepel a tekerőgombok alatt, helyette ki vagyok segítve egy kis láng és egy nagy láng jellel. Danke schön.

Röviden tehát: odaégettem a muffint. Pedig isteni finom volt, még mielőtt megsült volna. És rájöttem, hogy imádom a házi baracklekvárt. Szóval, az év utolsó napját sikerült megkoronázni egy teljes adag koromfekete muffinnal. Laci persze, próbálta menteni a menthetetlent, mondván: a közepe egész jó. Úgyhogy megkértem, hogy tüntesse el a szemem elől mind a 12-t, és vigye is ki a kukát, mert alig férnek már el benne.

A képek, amiket láttok, és ahol lila pulcsiban nyomom az ipart, na azok még tavalyi felvételek, a csinos kis csokitetejű muffinok viszont már a mai nap termései. BUÉK 2013. A Sacher torta egyébként, ha érdekelne valakit eredetileg Eduard Sacher gyermeke, aki Metternich kancellár egyik lányának a születésnapjára készítette el az első kleine Sacher-t, sehr gut mein Freund (azt hiszem, ennyi elég is a német tudásom megcsillogtatásából). No, nem én vagyok ennyire tájékozott, ezt is a Stahltól tudom, mert nem árt, ha a receptet megelőzően van egy kis kultúrtörténet is, ugyebár.

A csoki kellően megdermedt a muffinok tetején, Laci szerint az íze mámorítóan csoki és krémes. Vagy foghozragadós, na ez már sokkal emberibb. De persze, az eredeti Sacher a legtutibb, szóval postázzon egyet valaki, vagy legalább egy vonatjegyet Bécsbe, megköszönném.

Persze, nem bírtam leállni. Ezért utálok idehaza beadandókat írni, hiszen ismerem már magam: mindenfélébe belekezdek, berakok egy mosást, kiteregetek, fürdőszobát takarítok, pedig szeretem ezt a konyha témát, nagyon is. Csak úgy látszik, most jobban leköt a kísérletezgetés, meg az a két Stahl, amit kaptam Lacitól. Úgyhogy az édes mellé elkezdtem csinálni valami sósat is, legalábbis előkészültem a holnapra. Elöljáróban itt egy kép:

Szóval: morgen.
Tschüss.